Magyarázom a ....

Felmentést kaptunk nov. 11-ig, de nem szívesen húzom az időt a feladat beadásával. Milyenek tanulóink tanulási szokásai? Ismerem-e a Netezési szokásaikat? Fontos-e számukra a virtuális közösségek? Tudjuk-e hasznosítani az internetre fordított időt? Ezek azok a kérdések, melyek választ várnak.

Ha egy gyakran vetített reklámra gondolok, akkor mos azzal a felkiáltással kezdek, hogy "Képes vagy rá!!!:)

Ez a második évem a mostani munkahelyemen. Un. speciális szakiskola. 23 évig egy kisvárosi általános iskolában tanítottam. A városban a rendszerváltás óta fokozatosan szűntek meg a munkahelyek. Először a családfenntartó férfiak, majd a családfenntartás szerepét átvevő asszonyok vesztették el állásaikat. Nagy számban találhatók meg 8 osztályt, illetve annál kevesebbet végző emberek. A legújabb kimutatások szerint a munkaképes lakosság több mint 20 %-a munkanélküli.

Már az előző munkahelyemen is nagy számban voltak rossz szociális körülmények között élő gyerekek. E tanulók számára a leghatékonyabb tanulási körülményeket az egész napos iskola, valamint a napközi és tanulószoba biztosította. Házi feladataik csak abban az esetben készültek el, ha erre lehetőséget teremtettünk az iskolában. Rettegnek attól, hogy valamit szó teljes értelmében meg kell tanulni. Nem igazán szívesen gondolkodnak el azon, hogy miért? Egyé részük nem képes másra, mint magolni. Mi is rászoktatjuk őket, hogy elég a vázlat, hiszen az óraszámok drasztikus csökkenésével leginkább "íratunk", oda meg elég a vázlat is, a mit miértre nincs idő. Eljutunk a megismerem, meg kellene tanulnom szintig, de arra már nem kerül sor a legtöbbször, hogy használjuk is. (nem a matematikára gondolok ebben az esetben.) Kollégáim nagy része leginkább a „Baby boom” korosztályból valók. Többnyire nem lelkesedtek a számítógépért. Már igazán eredmény volt, hogy elfogadták az írásvetítőt. :) Legtöbben nem vonták be tanítás-tanulási környezetként.

Jelenlegi munkahelyemen, ha lehet még rosszabb a helyzet. Még a szomszédos házból is van kollégista gyerekünk. Időnként úgy tűnik, mintha a gyerekvállalás sokaknál csak a gyerek megszületéséig tartana. Újra igény a gyerekekre akkor lép fel, amikor betölti a 18. életévét. Ez a társadalmi és szociális környezet szinte kiírt minden tudás iránti igényt.
Szeretet, tisztelet mellett is megjegyzik a 10 évnél idősebbek, hogy minek tanuljak, ha diplomával maga is csak ebben az iskolában dolgozik. Azt szégyellik, hogy különleges, nem normál iskolába járnak. Mintha szégyen volna. Az integrációs törekvések kényszere óta, ez az érzés csak erősödik bennünk. Pedig tapasztalataim azt mutatják, hogy sokkal eredményesebbek, s nem a sikertelenségek miatt elkeseredettek.

Az első kérdésük az volt hozzám, amikor az első nap találkoztunk, hogy miért ide jött dolgozni. Kis híján „bűnözőnek” éreztem magam közöttük. Mint már írtam, pályázatok ellenére, mintha ez az intézmény kicsit megragadt volna a technika fejlődése előtti időszakban. Egy-egy tv, cd-s rádió 1-2 videó jelenti a modern technika, oktatási eszközök jelenlétét az intézményben. Néhány, talán 10 egyszerű multimédiás program található a könyvtárban, bár használatukra már nem igazán van lehetőség, hiszen számítógép 1 hangszóróval (ami egyébként a sajátom), projektorral, csak a számítástechnika teremben található. Az előző, PII-es, PIII-as gépeket inkább leselejtezték, rövid idő alatt lomtalanították, mintsem egy osztályterembe helyezték volna. A kollégák úgy is tönkre teszik, ezeknek a gyerekeknek meg minek, felkiáltással. Mintha az előző 5 év pályázati lehetőségei is elkerülték volna az iskolát.
Mindezek ellenére az itt dolgozók remekül végzik munkájukat. A legegyszerűbb, leghagyományosabb eszközökkel, jól megválasztott módszerekkel igyekeznek a tanulóinknak a legtöbbet nyújtani. A szakiskolában számítástechnika irányú szakképzés is folyik. Az itt tanuló diákok használják a leginkább tanulásra a számítógépet. Pontosan ezért szabadidejükben ők is szívesebben chatelnek, játszanak, hallgatnak zenét, néznek filmet. Leginkább a You Tube oldalait, tartalmait böngészik. Igazából, ezt az alkalmazást én is tőlük tanultam meg használni. Ugyanígy a közösségépítő oldalakat is diákokon keresztül ismertem meg.

Arra, hogy anyaggyűjtéskor a Ctrl+c, Ctrl+v a leghasznosabb, úgy érzem mi pedagógusok juttattuk el a gyerekeket. Elfelejtkezünk arról, hogy először meg kell tanítani az információ- keresés, gyűjtés, felhasználás tevékenységét, aztán lehet feladatot adni. Add le nyomtatva, nehogy gondolkodni kelljen rajta, hogy mit is írjon le.

Nagyon sokszor azt tapasztaltam, hogy számítástechnikából ahelyett, hogy a felhasználás kompetenciáját adnánk meg a tanulóknak, fogalmakat, felosztásokat, történeti áttekintéseket bifláztatunk és kérünk számon. Sajnos, a szakképzés is erre felé hajlott. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a számítógép a gyerekeink számára pontosan olyan, mint nekünk a füzet, a toll, a könyv, esetleg a rádió és a tv. A rádió és a tv, pontosan ugyan úgy veszélyt jelentett az én korosztályomnak, mint amit most feltételezünk a számítógépről. Fogalmak, felsorolások bemagoltatása helyett pontosan ezekre a veszélyekre is fel kellene készítenünk a fiatalokat. Nem fenyegetve, beláttatva. A felmérés során néhány 17 év körüli a szülői felelősséget választotta a veszélyek kikerülésének lehetőségeként. Érdekes volt az arcukat nézni, amikor megérdeklődtem tőlük, hogy hányuk mellett ül ott az édesanyjuk, mikor chatelnek:)

Jónak tartom, hogy van egy un. virtuális közösségük, nem tartom viszont jónak, hogy gyakran szerepet játszanak. Bár szerepet játszanak az óvodában is. Félek, néhányan benne maradnak a szerepben. Ha nem találnak ki, akkor sérülhet a személyiségük. Vajon mennyire vagyunk képesek ezt a szerpejátékot egészséges mederbe terelni? Megmarad-e álmodozásnak, csak nem a plafont bámulva az ágyon fekve? Vajon ki marad magányosabb, elszigeteltebb, aki virtuálisan él, vagy aki beletemetkezik a könyvekbe? Nekem még ezek a kérdések nyitottak, keresem rájuk a választ. Miért van az, hogy elfogadjuk meg kell tanulni olvasni, írni tollal, ceruzával, de nem érezzük igazán fontosnak, hogy meg kell tanulnunk olvasni, írni számítógépül. A legfogékonyabb korban nem kötelező megismerni a számítógépet, csak lehet (1-4 osztály). Pedig itt fogadtatjuk el a taneszközöket a gyerekekkel. El tudja dönteni, hogy mikor lesznek taneszközök az előzőek, s mikor használja ugyanezeket szórakozásra (pl. rajzolás) Lehet, hogy fontos lenne a tanulás szolgálatában állítani ekkor már a gépeket is. (Nem egészen arra gondolok, amit egy csepeli iskoláról olvastam most a napokban, hogy 3-4.-es gyerek Laptopon tanulja a nyelvtant, olvasást, matematikát. Brrrrr… Ez talán a ló másik oldala. Kötelező olvasmányt mégis olvastattam már a Neten keresztül. Köszönöm MEK. Olvasd és hallgasd! Szívesebben ültek le a gép mellé, mint a könyv mellé. Én nem szeretek gépen olvasni. Ők már igen.

Nagyon tetszett, amikor a informatika tagozatos tanítványaim annak idején bemutatókat készítettek kedvenc könyveikről (Gyűrűk ura, Harry Potter, …. – milyen érdekes, hogy nem a kötelező olvasmányokból L - Képesek voltak 50 – 100 diát elkészíteni, több hetet munkával tölteni. Szívesen alkalmazták az órákon tanultakat.

Ma már a mobiltelefon sem akkora szám, bár nyilvánosan letagadom, hogy nálam nem kell kikapcsolni, sőt használni kell. Hangot kell felvenni és képeket kell készíteni egy-egy óra anyagának feldolgozásához. Amikor előkészítjük az óra elején a felszerelést, már a füzetek tetejére kerülnek a mobilok isJ Lehet, hogy egy nyelvórán is jól használható lenne ez az eszköz is?
Hogy a chatet munkára lehet fogni, szintén most tanultuk meg. Így tudunk külön gépeknél, mégis együtt munkát végezni. Egyébként nem erre használják, majd eljön ennek is az ideje. Én is szívesebben beszélgetek telefonon másról és nem a munkáról.

Tarts ki, hamarosan befejezem:)

Úgy repkednek a gondolatok a fejemben. Érzem, hogy először nekem, nekünk felnőtteknek kell munkaeszközként is használni a számítógépet, aztán a született „netgeneráció” is alkalmazza tanulásra, munkára, s egészséges keretek között szórakozásra is.
Ha most 5-6 órát tölt el a gép mellett, az valahol az én, vagyis a felnőttek hibája is, hiszen hagytunk rá neki időt, nem találtattuk meg vele az alternatívát.
Tudom, hogy csapongtam, lehetne összeszedettebb is, tudományosabb is, de nekem most éppen így jó. Többször nem olvasom át, mert mindig találok valamit, amivel kiegészíthetem. Így marad...